A GAJ
Rikus lecsúszott a kötélen, és az aréna homokjára dobbantott. Szerette volna befejezni a reggeli harcot, mielőtt túlságosan felmelegszik a levegő. A nemrég felkelt karmazsinszínű nap tűzcsóvákhoz hasonló fénysugarakat terjesztett szét a reggeli égbolt olívazöld ködében. Az aréna homokja már felmelegedett, a levegőben vér és rothadó hús orrfacsaró bűze terjengett.
Az állat, amivel meg kellett küzdenie, az aréna közepén várakozott. Tithian vadászai valahol a sivatagban fogták be. Testét félig a homokba ásta, csak pikkelyes, rozsdaszínű, úgy hat láb átmérőjű héjpáncélos háta látszott ki. Végtagjai — ha volt egyáltalán karja, lába vagy csápja — a páncél belsejében, a test körül felpúpozott homokban lapultak.
Rikus látta, a lény feje kiemelkedik a homokból. A páncél szélénél elhelyezkedő fehér, szivacsos gömb oldalán egymás mellett sorakoztak a szemek. A fejből három szőrös csáp nyúlt ki; valamennyi Rikusra mutatott. A száj fölött hat ujjszerű nyúlvány volt, mellettük két, férfikar hosszú rágószerv.
A rágók a nikaal Sizzkus széthasogatott testét tartották. Ő volt a legjobb bestiagondozó — legalábbis előző este még ezzel dicsekedhetett. Homokkal és alvadt vérrel borított hullája most a lény félelmetes, horogszerű rágói között lógott. Hegyes álla pikkelyes mellére bukott, pillátlan szeme üres tekintettel bámult elő fekete hajcsomói alól. Háromujjú kezével a lény rágóit szorongatta, fényes, zöld páncélja apró szilánkokká zúzódott. A testére hasított fél tucat sebből vörösen buggyantak elő a szervei. Sérülései láttán Rikus tudta, Sizzkus nem adta meg magát küzdelem nélkül.
Meglepte, hogy a nikaal egyáltalán rákényszerült a harcra. Sizzkus mindig elképesztően óvatos volt az arénába hozott új élőlényekkel. Nem is olyan rég történt, hogy elmagyarázta Rikusnak, a szörnyek — köztük az úgynevezett „új fajok” — mind a sivatagban élnek, és ott csak a legerősebbek képesek életben maradni, azok, amelyek le tudják győzni támadóikat. Éppen ezért a gondozók jobban tették, ha elővigyázatosak voltak, amikor egy-egy ilyen veszedelmes lényhez közelítettek.
Rikus elkapta tekintetét a széttépett tetemről. Ledobta köpenyét sebhelyes, izmos testéről. Meztelenségét csak egyetlen ágyékkötő takarta. Lassan kinyújtózott. Nehezére esett, de el kellett ismernie: ifjúsága már a múlté, és csatában edzett izmai hajlamosak meghúzódni, elpattanni, ha küzdelem előtt nem melegít be kellőképpen.
Szerencsére külső szemlélő még nem fedezhette fel testén az öregedés jeleit. A gladiátor büszke volt rá, hogy tar koponyája ránctalan, hegyes füle még mindig a koponyájához lapult, fekete szeme éles maradt. Orra is egyenes volt még, álla alatt sem ereszkedett meg a bőr. Nyakán, szőrtelen felsőtestén, combján, fiatalosan dagadtak a kemény izmok. A régi sebek, a rosszul összeforrt csontok miatt eleinte ugyan mindig merevnek érezte magát, de ha kellett, még most is olyan kecsesen mozgott, akár a kötéltáncosok.
Rikus évtizedek óta gladiátorként élt, mindig figyelemre méltóan küzdött. Sikerének egyszerű oka volt: mulnak született, az arénaharcra kitenyésztett félvér rabszolgák közé tartozott. Apjától — akit sohasem látott — a törpék erejét és szívósságát örökölte. Anyja, az a vad asszony, aki a messzi Urik egyik rabszolgatelepén halt meg, az emberek termetét és gyorsaságát hagyta rá. A brutális idomárok, akik felnevelték, a zsarnok gyilkosok, akikre mindig gyűlölettel emlékezett, megtanították az ölés és az életben maradás minden fortélyára. Ám volt valami — talán az összes tulajdonsága közül a legfontosabb —, amit csakis magának köszönhetett. Rikus elszánt volt.
Gyermekkorában azt hitte, minden kisfiút gladiátornak nevelnek. Akkor még úgy vélte, aki a harcok során eredményes, feljebb küzdheti magát, és idomárrá, idővel pedig talán nemesemberré válhat. Tíz esztendős koráig ebben az álomban ringatta magát, de ekkor a nagyúr, a tulajdonosa, elhozta nyápic fiát a gyakorlóveremhez. Amikor Rikus összehasonlította saját rongyait a kölyök selyemköpenyével, megértette: nem számít, milyen keményen gyakorol, mennyire tehetséges, harci tudás révén sohasem szerezheti meg azokat a kiváltságokat, amelyekbe az a másik gyerek beleszületett. Az a nyápic felnőttként nemes lesz, ő maga pedig rabszolga marad. Amikor ezt megértette, megesküdött, szabad emberként fog meghalni.
Harminc év telt el azóta. Néhányszor majdnem sikerült megszöknie, mégis rabszolga maradt. Nem lett szabad, de legalább az életét megőrizte. Ha nem mul, hanem valami más, már rég halott lenne. Vagy a küzdelmekben veszti az életét, vagy a sikertelen szökések után kapott büntetésbe halt volna bele. Az is megtörténhetett volna, hogy egy-egy alkalommal üldözői úgy gondolják, túl költséges lenne utána menni a sivatagba és inkább a sorsára hagyják. Ám a mulok túlságosan értékesek ahhoz, hogy gazdáik ilyen egyszerűen megváljanak tőlük. Mivel a Rikushoz hasonlók nem nemzhettek gyermeket, és mivel anyjuk rendszerint belehalt a szokatlanul csontos és nagy termetű gyermek megszülésébe, a mulok százszor annyit értek, mint a közönséges rabszolgák. Amikor megszöktek, a gazdáik pénzt s fáradságot nem kímélve próbálták visszaszerezni kincsüket.
Eljött azonban az idő, amikor Rikus helyzete megváltozhatott. Három héten belül küzdeni fog a ziggurat elkészülte utáni viadalon. A király személyesen jelentette be, hogy a győzteseket felszabadítja. Rikus eltökélt szándéka volt, hogy ő is közöttük lesz.
Amikor befejezte a nyújtózkodást, újra Sizzkus élettelen testére pillantott, és eltűnődött, vajon hogyan ölhette meg ez a lassúnak és ormótlannak látszó lény a tapasztalt és óvatos gondozót.
— Nem lehetett volna megmenteni? — kérdezte Rikus.
— Senki sem próbálta — felelte Boaz, a gladiátorok idomára.
Boaznak olyan ívelt szemöldöke és világos szeme volt, mint a félelfeknek általában, de arca — talán hegyes pofacsontja miatt — rágcsálóhoz tette hasonlatossá. Kék szeme szokás szerint véraláfutásos volt a tyri borkocsmákban eltöltött hosszú éjszakák után.
— Nem akartam kockára tenni őreim életét egy... rabszolgáért.
Boaz tucatnyi őr és négy rabszolga társaságában a harcteret körbefogó széles kőfal tetejét fedő deszkapadlón állt.
A kis gyakorló aréna Tithian nagyúr kúriájának egyik félreeső zugában, a főtemplomos ötven saját gladiátorának otthonául szolgáló vályogtégla házikók között állt.
— Sizzkus jó ember volt! — Rikus kihívóan nézett fel a félelfre. — Engem kellett volna hívnod.
— Amikor a gaj elkapta, te aludtál — felelte Boaz, vékony ajkát gúnyos mosolyra húzva. — Mindannyian tudjuk, mi történhet, ha egy gladiátor, aki olyan vén, mint te, izommelegítés nélkül kényszerül harcra.
Az őrök halkan kuncogtak az idomár megjegyzésén. Megtermett férfiak voltak, bőr mellvértet viseltek, kezükben obszidián pengéjű lándzsák, de ez nem tartotta vissza Rikust attól, hogy dühösen rájuk villantsa a szemét.
— Téged meg tudlak ölni, Boaz! Hat embereddel végzek anélkül, hogy egyetlen karcolást szereznék — morogta. — Remélem, nem rajtam röhögtök...
Az őrök azonnal elhallgattak; a mul már többször bebizonyította, nem a levegőbe beszél. Két hónap sem telt el azóta, hogy megölte előző idomárát. Boaz ezúttal csak azért maradt életben, mert Rikus még nem feledte az akkor kapott büntetést.
Előző idomára halála után Tithian nagyúr egy fiatal rabszolga társaságában látogatott el Rikushoz. Egy bíborvörös hernyót hozott magával. Két őr lefogta az ifjút, Tithian pedig a felső ajkára tette a hernyót. A féreg egyetlen szempillantás alatt bemászott a rabszolga orrába, aki sikoltozni és prüszkölni kezdett, de mindhiába. Néhány perccel később vér buggyant elő az orrából; a szerencsétlen pára eszméletét vesztve rogyott össze.
— A féreg befészkeli magát Grakidi agyába — magyarázta Tithian. — A következő hat hónapban a fickó megvakul, elfelejti, hogyan kell beszélni. Nyáladzani fog és olyan dolgokat művel majd, amiről szólni is undorító. Szép lassan megbolondul. Azután a lárva utat rág magának... Grakidi szemén keresztül.
Tithian kis szünetet tartott, hogy a mul jól szemügyre vehesse az eszméletlen fiút, majd zsebébe nyúlt, és elővett egy üvegcsét, amiben a hernyó párja lapult.
— Ne dühíts fel még egyszer!
A főtemplomos csak ennyit mondott, majd távozott. Grakidi azóta megbénult és fél szemére megvakult. Beszélni sem tudott már, legfeljebb a nevét volt képes kinyögni, és időnként eltévedt, amikor a rabszolgák szállásán összegyűjtötte a latrinavödröket. Egyfolytában vigyorgott, és olyan boldognak látszott, mint az eszelősök általában, Rikus látni sem bírta; gyötörte a bűntudat, mert úgy érezte, egyedül ő tehet arról, hogy a fiú ilyen helyzetbe került. Elhatározta, az első adandó alkalommal könnyít a sorsán és megöli Grakidit.
Boaz, hogy megfeleljen Rikus fenyegetésére, lekiáltott neki:
— Ezeket az embereket én fizetem, ezért akkor röhögnek a tréfáimon, amikor csak akarnak! Ne fenyegesd őket, rabszolga!
— Inkább szó nélkül végezzek velük? — kérdezte Rikus.
Boaz véreres szeme résnyire szűkült.
— Hiba volt vitába keverednem egy ilyen ostoba mullal! — Dühösen elkapta a tekintetét Rikusról és a közelben, a fal tetején álló négy rabszolgára nézett. — Az egyik barátod fogja megfizetni tiszteletlenséged árát. Nos, melyiket korbácsoltassam meg? Talán Neevát?
Az idomár Rikus harctársára, a szőke, telivér embernőre mutatott. Neeva rezzenéstelen, smaragdzöld tekintettel nézett vissza rá. Elöl nyitott köpenye alól kilátszottak Rikuséval vetekedő izmai. Vérvörös ajkaival, határozott állával és világos, bársonyos bőrével külseje egyszerre volt isteni és halálosan fenyegető.
A mulnak jó oka volt rá, hogy örüljön ennek. Párt alkottak, ami azt jelentette, hogy együtt aludtak és a játékok során együtt küzdöttek más duók ellen. Tulajdonképpen az a küzdelem, amivel Rikus a szabadságát remélte elnyerni, éppen ilyen páros viadal volt.
Amikor a férfi csupán egyetlen fenyegető pillantással felelt Boaz kérdésére, az idomár vállat vont.
— És mit szólnál ahhoz, ha Yarigot és Anezkát büntetném meg? Ők olyan kicsik, hogy mindkettejüket meg kell korbácsoltatnom — vigyorgott, és Tithian másik harcos párjára mutatott.
Yarig megvetően az idomárra nézett. Férfi volt, de törpe, és mint fajtársai, ő sem nőtt magasabbra négy lábnál. Testén egyetlen szőrszál sem látszott. Arca szögletes és kemény volt. Aki tar fejére nézett, annak rögtön szemébe ötlött a törpék jellegzetessége: koponyája egy helyütt szokatlanul vastagnak tűnt. Yarig zömök teste még Rikusénál is izmosabb, tömörebb volt. A mulnak gyakran jutott eszébe, hogy barátja inkább egy sziklára, mintsem emberre emlékeztet.
— Ez így nem túl méltányos, Boaz — mondta Yarig határozottan. — A méret nem sokat számít.
— Nem érdekel, hogy méltányos vagyok-e, vagy sem — vágott vissza Boaz, s végigmérte a törpét.
Yarigot nem lehetett ilyen könnyen elhallgattatni.
— Ha korbácsolásról van szó, semmit sem számít a méret — erősködött. Ő is törpe módra gondolkodott: leragadt a részleteknél, és így nem sokat foglalkozott a nagyobb dolgokkal. — Amikor valakit megkorbácsolnak, akkor nem sokat számít, magas-e vagy alacsony: ugyanolyan fájdalmat érez.
Anezka a társa mellé lépett, s miközben rosszalló pillantást vetett Rikusra, megpróbálta arrébb vonszolni a törpét. Anezkát már többször megkorbácsolták a mul vétkei miatt; meg sem próbálta titkolni, hogy ezért neheztel rá. Alig három és fél láb magas, félszerzet nő volt. A Zengő-hegyek túlsó oldaláról származott. Messziről embergyereknek látszott, csakhogy alakja, arca olyan volt, mint az érett nőké. Sűrű, bozontos hajából még sohasem kefélte ki a gubancokat. Ravaszkás szeme, fitymáló pillantása volt. A nyelvét már azelőtt kivágták, hogy eladták rabszolgának, így soha, senki sem deríthette ki, valóban eszelős egy kicsit, vagy csak annak látszik. A legtöbben persze nem sokat töprengtek ezen a dolgon — főleg nem akkor, amikor rájöttek, hogy Anezka azt a húst szereti a legjobban, ami még él és mozog.
Yarig elhúzódott a félszerzet mellől. Makacsul Boaz felé lépett.
— Csak egyikünket kellene megkorbácsolnod.
Az idomár testőrei közül kettő Yarig melléhez emelte lándzsáját. Meg akarták akadályozni, hogy az együgyű törpe még közelebb kerüljön urukhoz.
— Boaz egyikőtöket sem fogja megkorbácsoltatni — jelentette ki Rikus.
— Ha nem őket, akkor kit? — kérdezte Boaz. Ajkát kegyetlen vigyorra húzta. — Ha nem a veremtársaidat, ha nem a partneredet, akkor talán... a szerelmedet?
Rikus hangtalanul felhorkant. Sohasem titkolta Neeva előtt, ha enyelgett valakivel, ám a nőt mindig feldühítette, ha romantikus viszonyairól hallott. Most, a játék előtt Rikusnak arra volt szüksége a legkevésbé, hogy harcostársa haragudjon rá.
Boaz a negyedik rabszolgára, a Sadira nevű érzéki cselédlányra mutatott, és intett neki, lépjen közelebb. Ahogy Boaz, Sadira is félelfnek született, az ő szemöldöke is ívelt, az ő szeme is világos volt, de másban nem hasonlítottak egymásra. Az idomár vonásai élesek és durvák voltak, a lányé viszont olyan tiszták, akár a legszebb ékkő.
Hosszú, aranybarna haja lágy hullámokban omlott a vállára. Bő, mélyen kivágott vászonruhát viselt; rongyos szoknyája alig-alig ért karcsú combja közepéig: A birtokon minden rabszolgalány így öltözött, ám Sadira mégis olyan vonzó és csábító volt, mint a legbujább ruhákba öltözött nemesasszonyok.
Ahogy Boaz mellé ért, az idomár a lány meztelen vállára tette puffadt kezét, és göcsörtös ujjával végigsimította alabástrom bőrét. Sadira megremegett, de nem mert tiltakozni.
— Kár lenne ezt a szépséget korbácsnyomokkal tönkretenni, de ha ezt akarod, Rikus...
— Te is tudod, hogy nem ezt akarom — tagolta Rikus, és még időben sikerült lenyelnie a szájára kívánkozó sértést. — Ha mindenáron meg akarsz korbácsoltatni valakit, akkor én legyek az. Nem fogok védekezni.
Boaz vigyorogva nyugtázta, hogy sikerült megtörnie Rikus büszkeségét, de megrázta a fejét.
— Annak semmi értelme sem lenne. Te már hozzászoktál a fájdalomhoz — magyarázta. — Új módszert kell alkalmaznunk, ha meg akarunk tanítani téged valamire. Nos, melyik barátod fizessen engedetlenségedért?
Feszült csend következett.
— Nem kell elsietned a választást — tette hozzá Boaz az aréna közepére mutatva. — Ráérsz megmondani, ha megküzdöttél a gajjal.
Rikus örült, hogy az idomár legalább időt hagyott neki a gondolkodásra. Gyorsan a harctér közepe felé fordult. A gaj fellendítette egyik csápját, majd szétnyitotta rágószerveit, és egyetlen fejmozdulattal félrehajította Sizzkus holttestét. A nikaal hullája jó húsz lépésnyivel arrébb zuhant a homokra. Rikus jól az agyába véste a mozdulatot; tudta, nem szabad olyan helyzetbe kerülnie, hogy a bestia őt is megragadja és a levegőbe dobja.
— Add ide a köpenyed — kiáltotta Sadira térdre ereszkedve a fal tetején. — Gondolom, nem szeretnéd, ha elszakadna.
A mul felkapta a földről a köpenyt. A rabszolgalány kezébe dobta.
— Köszönöm.
Sadira elkapta a köpenyt.
— Rikus — suttogta. — Nem tetszik nekem, ahogy Boaz somolyog...
A mul fehér fogait kivillantva elmosolyodott.
— Ne törődj vele! Darabokra tépem, mielőtt megkorbácsoltathatna téged.
Sadira riadtan vonta fel a szemöldökét.
— Ne tedd! — pisszegte. — Nem erre gondoltam. Ha muszáj, én is kibírom a korbácsolást. Csak azt szeretném, ha... vigyáznál magadra.
Rikus meglepődött. Azt hitte, a gyönyörű félelf lány a fájdalomtól tart és attól, hogy elcsúfítják. Szerette volna megdicsérni bátorságáért, de mielőtt ezt megtehette volna, Neeva a lány mellé lépett, megfogta a karját és durván felrántotta.
— Milyen fegyvert akarsz, Rikus? — kérdezte Neeva. — A kis barátunk már igencsak csattogtatja az ollóit.
— Semmi pengét! Semmi szúró- vagy vágóeszközt! — szólt közbe Boaz, Rikust méregetve. — A gaj lesz a ziggurat átadását követő játékok különlegessége. Ha megölöd, Tithian elad téglavetőnek!
Rikus a válla fölött szemügyre vette a bestiát. A gaj abbahagyta rágószervei csattogtatását. A mul néhány percig szótlanul vizsgálgatta, majd az idomárra nézett.
— Szeretsz fogadni, Boaz?
— Mi?
Rikus kihívóan elvigyorodott, azután a gajra mutatott.
— Megküzdök vele, és csak a daloló botjaimat fogom használni. Ha győzök, engem korbácsoltatsz meg. Ha vesztek, valamennyiünket.
— Azok a rágóollók...! — kiáltotta Neeva. — Úgy átvágják a botjaidat, mintha szalmaszálak lennének.
Rikus ügyet sem vetett a megjegyzésre, egyre csak Boazt méregette.
— Megegyeztünk?
Amikor a kegyetlen félelf mosolyogva biccentett, a mul felnézett harcostársára.
— Hozd a botokat!
Neeva nem mozdult.
— A botok túl könnyűek egy ilyen döghöz — ellenkezett. — Ha meg akarod öletni magad, rendben, de én nem segédkezek hozzá.
— Biztos vagyok benne, Rikus tudja, mit csinál. — Sadira ellépett a fal peremétől. — Majd én idehozom a daloló botokat!
Neeva mozdult, hogy utána menjen, ám Boaz intésére a lándzsás őrök elállták az útját. A félelf néhány perccel később visszatért. Két cinóbervörös, négy ujjnyi vastag, két és fél láb hosszú botot tartott a kezében. A meghökkentően könnyű fegyver különleges, rostos fából készült; hajlékony volt, s nem tört. Nem a tömege miatt lehetett vele nagyot ütni; ahhoz, hogy igazán használható legyen, jól meg kellett pörgetni. A gondosan megfaragott botok végei kicsit vastagabbak voltak, mint a közepük. A jobb kezelhetőség végett különleges olajat kentek rájuk.
Sadira ledobta, Rikus pedig elkapta a botokat, és a gaj felé fordulva nyolcas alakban egyszerre pörgetni kezdte mindkettőt. A fegyver fütyülő hangot hallatva szelte a levegőt — erről a furcsa sivításról kapta a nevét. Halálig tartó küzdelmekben Rikus ritkán használta a daloló botokat, mégis ezt a szerszámot kedvelte leginkább, mert eredményes használatához nem nyers erőre, inkább ügyességre és fürgeségre volt szükség.
Rikus úgy látta, az lesz a legjobb, ha a bestia fejét veszi célba, ezért a botokat lazán, védekezően pörgetve előrébb lépett.
A gaj mozdulatlanul várt, üres tekintettel bámult rá.
— Lát ez engem egyáltalán? — kérdezte Rikus.
Boaz egyetlen vihogással felelt.
Amikor már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a gaj fejétől, a gladiátor megállt. A levegőben terjengő édeskés pézsmaillat eltompította a lény rágószervein lógó húscafatok bűzét.
Rikus előrébb lépett, már a gaj szeme előtt pörgette botjait. A bestia nem mozdult. A gladiátor a fejére csapott. A lény mintha ezt sem érezte volna. A mul az iszonyú rágók mellé csusszant. Az egyik botot felemelte, hogy szükség esetén elhárítsa a gaj támadását, a másikkal pedig könnyedén az egymás mellett sorakozó vörös szemek egyikére csapott.
A gaj félrerántotta a fejét, és rágójával Rikus csípőjére csapott. Az ütés erejétől a gladiátor hátratántorodott. A mul kihúzta magát, homlokráncolva a bestiára nézett, és megpróbált rájönni, miért tartja Tithian olyan különlegesnek. Kétségtelen, erős volt, de ez még nem jelent semmit. Rikus tudta, ha bot helyett valamilyen pengét használt volna, a gaj már rég döglött lenne.
— Valami nincs rendjén vele! — kiáltott hátra. — A vadászok biztos megvakították, amikor befogták.
Boaz harsány, magas hangon felröhögött.
— Üsd csak meg az átkozottat — szólt le Neeva —, aztán meglátjuk, mi lesz.
Társa csípős megjegyzése hallatán Rikus a fogát csikorgatta, de nem szólt. Újra a gaj felé fordult, és ügyet sem vetve a kifejezéstelen, vörös szemekre, a fej másik oldalára lépett. Keményen a fehér gömbre csapott; a bot olyan tompa puffanással ütődött a gaj fejéhez, mintha egy szalmával töltött matracon vágott volna végig.
Az egyik szőrös csáp meglendült, a bot köré fonódott, és könnyedén, az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül kicsavarta Rikus kezéből. A mul meghökkenve oldalra lépett, és gyors hátraszaltókkal megpróbált távolabb kerülni a gajtól. Amikor talpra szökkent és kihúzta magát, Boaz és a fal tetejéről figyelő őrök harsányan felkacagtak. Rikus haragosan összevonta a szemöldökét. Dühös volt magára, mert hagyta, hogy a gaj meglepetést okozzon, s a nevető őrök gúny tárgyává tegye.
A mul egyszerre két dologra döbbent rá. Először is, a gaj csápja egyben valami végtagféle is, annak kellett lennie, mert Rikus még sohasem látott olyan élőlényt, amely valamelyik érzékszervét használta volna tárgyak megragadására, mozgatására. Másodszor: a gaj sokkal okosabb volt annál, amilyennek első pillantásra tűnt. Olyan nyolcas alakzatban pörgette a botot, ahogy előtte Rikus. Ez nem lehetett csupán a véletlen műve.
A gladiátor megfordult s felcsattant.
— Szóval egy kis botvívásra vágysz?
Megmaradt botjával találomra bonyolult alakzatokat rajzolt a levegőbe, és a sebesen pörgő fegyver fedezéke mögé húzódva lassan megindult a lény felé.
Ahogy a gladiátor megfelelő közelségbe ért, a gaj hátpáncéljának eleje jó két lábnyira felemelkedett a földről. Rikus meglátta a húsos, fehér testet, a hajlatokban göbös lábakat.
A bestia hirtelen a páncél alá húzta a fejét, s vele együtt a zsákmányolt botot is. A páncél visszapuffant a homokra. A fej eltűnt, csak a tövises szélű, fenyegetően tátogó rágószervek meredtek előre.
— No, most mi lesz, Rikus? — kiáltott le az egyik őr.
— Kússz alá és öld meg! — javasolta a társa.
A mul zavarában elvörösödött. Hátranézett, fellesett a falra. Csak Neeva arca volt komoly; még Sadira is kinevette sikertelensége miatt.
— Ez az izé nem akar harcolni — mondta. — Mi lenne, ha inkább lejönnétek vagy hárman-négyen, hogy inkább veletek szórakozzam?
A bámészok a kihívás hallatán harsányan felröhögtek, de nem akadt közöttük jelentkező.
Rikus a foga közé kapta a botot és a gaj oldalához óvakodott, oda, ahol a rágók nem érhették el. A páncél mellé érve leguggolt, megmarkolta a szélét, és minden erejét összeszedve megpróbálta felemelni.
A páncél felemelkedett a földről. A belsejében valami csattogni kezdett. A gladiátor még jobban megfeszítette az izmait, még feljebb nyomta az óriási testet. A páncél alól hat csőszerű láb vágódott ki. Három a gaj egyik, három a másik oldalán toppantott a homokra, s mind a hat szilárdan lecövekelt. A fényes, fekete végtagok mindegyike olyan vastag volt, mint Rikus felkarja. Öt részből álltak, az egyes darabkák göbös ízületekkel csatlakoztak egymáshoz. A végükön meredező kétágú karmok hiábavaló erőfeszítéssel próbáltak a homokba vájódni, s így megakadályozni, hogy a mul még feljebb emelje a páncél peremét.
Rikus a daloló botra harapva lejjebb hajolt, s testét újra megfeszítve a magasba tolta a páncélt. Úgy érezte, mintha a gaj most valahogy még nehezebb lenne.
A lény a teste másik oldalán elhelyezkedő három lábat messze kinyújtotta; így próbálta megakadályozni, hogy a mul a hátára fordítsa. Iszonyatos erővel támaszkodott, de Rikusnak lassan, nagyon lassan mégis sikerült az oldalára billentenie. A mul acélos izmainak erejével még egy gaj sem szállhatott szembe.
A páncél magasabbra emelkedett, a Rikushoz közelebbi lábak már le sem értek a földre. A mul látta, hogy a gaj hasa három fehér részre oszlik; az egyik a fej, a másik a keskeny tor (ebből nőtt ki a hat láb), a harmadik pedig a szív alakú potroh volt. A potroh végén vöröses izomgyűrű helyezkedett el.
Amikor a gaj már-már a hátára billent, a potroh megfeszült, és az izomgyűrű Rikus felé fordult. A vöröses hústömeg szétnyílt; a közepén megjelenő lyuk akkora volt, mint a mul hüvelykujja. Halk sziszegés hallatszott, s a következő pillanatban gázfelhő csapott a gladiátor arcába.
Rikus kiköpte a fogai között tartott daloló botot és eleresztette a gajt. Hátratántorodott, futni kezdett, de alig tett meg néhány lépést, amikor fulladozva térdre rogyott. Torkát úgy összeszorította az irtózatos, égető bűz, hogy alig kapott levegőt; bőre elviselhetetlenül viszketett a nedves, bűzhödt anyag alatt.
— Azt hitted, védtelen a dög? Így van, Rikus? — röhögött Boaz a hörgő gladiátorra nézve.
A mul felelni próbált, de örült, hogy néhány korty tiszta levegőhöz jut. Egy maréknyi homokot dörzsölt az arcába, és megpróbálta levakarni a bőréről az égető, bűzlő váladékot.
— Sebet kaptál, Rikus! — ordított le Yarig. — Segítek!
— Nem! — üvöltött vissza a gladiátor. Tudta, ahhoz, hogy megnyerje a Boazzal kötött fogadást, és megmentse barátait a korbácstól, nem hagyhatja, hogy a törpe a segítségére siessen.
Remélve, hogy ezzel leállítja Yarigot, a mul feltápászkodott. Talán ő lepődött meg a legjobban, amikor megtántorodott és kis híján újra a homokra zuhant. Kavargott a gyomra és úgy szédült, mintha épp az imént hajtott volna fel vagy tíz kupa bort.
Ez a dög mérget fröcskölt rá!
Elhomályosult szemmel látta, hogy hiába állt fel, a segíteni készülő törpe nem gondolta meg magát. Yarig az arénába levezető egyik kötél mellé lépett.
— Jövök, Rikus!
— Maradj, ahol vagy, Yarig! — dörrent Boaz parancsa. — Én döntöm el, Rikus mikor hagyja abba a harcot!
Yarig természetesen ügyet sem vetett Boazra, ám — a mul a szeme sarkából látta — Neeva megragadta a karját. A nő ereje ugyan meg sem közelítette Yarigét, ám mégis sikerült annyi ideig visszatartania, míg két őr előreszökkent és a törpe nyakához tartotta lándzsáját. Yarig kelletlenül, bosszankodva mozdulatlanná merevedett.
Rikus látása tisztulni kezdett. Valami elzúgott a feje fölött. A két daloló bot, amit a gaj elhajított, az aréna kőfalához csattant. A mul sarkon pördült, és a szörny felé fordult, de a hirtelen mozdulattól megszédült.
A gaj időközben a homokba ásott sekély gödörből hat lábára támaszkodva felállt; a páncélja taraja valamivel magasabban volt, mint Rikus feje. Rágószerveit csattogtatta, szőrös csápjaival hadonászott. Úgy tűnt, mintha a gladiátorra szegezné három vörös szemét.
Rikus, anélkül, hogy egyetlen pillanatra szem elől tévesztette volna a bestiát, a falhoz tántorgott, és felemelte a botjait. A fal tetején az őrök halkan beszélgettek, Neeva és a rabszolgák azonban feszült csendben várakoztak.
A gaj a roppant nagy, ollószerű rágószerveket széttátva előrelódult. A mul nem akart a falhoz szorulni, ezért ellenfele irányába lendült. A botok korbácsként süvítettek a levegőben. A támadó gaj felgyorsított. Csápjai úgy pörögtek a feje tetején, mintha hurokba fogott, kivetésre kész kötelek lennének.
A gladiátor harci üvöltést hallatva rohanni kezdett — már amennyire reszketeggé vált lábai bírták. Ütésre emelte az egyik botot, a másikat pedig védekezően a melle elé tartotta. Ugyanebben a pillanatban a gaj maga alá húzta hat lábát, s a homokra dobbantotta testét.
Rikus azonnal rájött, hogy a lény csapdába akarja csalni. Lefékezett, és hogy még időben meg tudjon állni, hanyatt vetette magát. A hátára zuhant.
A gaj felpattant és folytatta a rohamot. Az óriási test fenyegetően közeledett Rikus felé; a tövises rágószervek már azon a helyen hasogatták a levegőt, ahol a harcos egy szempillantásnyi idővel korábban állt.
A férfi a botokat tőrként markolva a lény puha hasába döfött. A két bot vége több ujjnyi mélységben a lágy szövetek közé hatolt. Rikus képtelen volt megállapítani, sikerült-e megsebesítenie a dögöt, vagy az egyáltalán érezte-e a szúrásokat.
A gaj felemelte a páncélját. A gladiátor látta, a méregköpő, vöröses húsgyűrű újra feléje fordul. Teljes erejéből odarúgott és visszafojtotta a lélegzetét. Valami felszisszent a lába mellett. A mul visszarántotta botjait, még háromszor a gaj hasába szúrt, majd a kapálózó lábak között átfurakodva kigördült a páncél árnyékából.
Ahogy a nap karmazsinvörös sugarai végigsimították az arcát, újra levegőt mert venni. Felnézett, s látta, Sadira meg a többiek a fal szélén, az arénába levezető kötél mellől merednek rá. A mögöttük álló őrök inkább a küzdelemre, s nem a rájuk bízott rabszolgákra figyeltek.
A mul feltápászkodott.
— Jól vagyok! — kiáltotta, miközben hátratántorodva, a botokkal hadonászva hárította a két fekete, ízelt láb ütését.
A gaj úgy helyezkedett, hogy rágószervei újra a gladiátorra mutassanak. Amikor Rikus megkockáztatott egy rohamot, majd villámgyorsan visszahúzódott, a rágóollók újra csak a levegőt csattintották össze. A mul hátraszökkent és — furcsa csuklómozdulatokat téve, hogy növelje az ütések gyorsaságát — néhányszor elképesztő sebességgel a lény fejére csapott.
Óvatos volt, a gaj szőrös csápjai mégis elkapták. Perzselő fájdalom hasított a gladiátor karjába, mellébe, Úgy érezte, mintha az egész teste égne; mintha lángok lobognának a belsejében. Megrémült. Lehet, hogy egyetlen lángcsóvává válik és örökre elemésztődik?
A mul felordított.
Megpróbált félreugrani, de a lába megbicsaklott. Az égető fájdalom megbénította vállát, felsőtestét. Erejét megfeszítve próbált megfeledkezni a kínról, és kényszerítette testét, engedelmeskedjen az akaratának. Ez csak félig-meddig sikerült: képtelen volt befejezni a megkezdett mozdulatot, s hanyatt dőlt. Fülhasogató üvöltéssel parancsolt lábára, egyenesedjen ki, és támassza meg. Úgy érezte, mintha minden tagja kővé dermedt volna, ám a lába az utolsó pillanatban mégis megmoccant, így sikerült talpon maradnia.
A gaj az ollóit csattogtatva közeledett. Rikus hátralépett, és maga elé emelte zsibbatag karjait. A páncél alól előbukkant a gaj feje. A rágók körbefogták a mul mellkasát és derekát. Rikus négy éles szúrást érzett: a tövisek átdöfték bőrét s a húsába mélyedtek.
Meg sem próbált kiszabadulni. Az iszonyatos fájdalom sem vette el annyira az eszét, hogy ne fogta volna fel, az ollók közül úgysem menekülhet. Úgy döntött, menekülés helyett a harcot választja. A botokat lándzsákként tartva a gaj legközelebbi szeme felé szúrt. Amikor a két bot vége célba talált, a vörösen gúvadó szemek benyomódtak a fej belsejébe. A gaj teste megremegett, de az ollók még erősebben szorították Rikust.
Váratlanul Neeva jelent meg a mul mellett. Kezében az egyik őr lándzsáját tartotta. A gaj feje felé bökött. Rikus meghallotta Boaz üvöltését; az idomár mintha nagyon messze lett volna. Neevával ordított. Amikor a lándzsa lecsapott, a gaj egyik szőrös csápja elkapta a lándzsát, kitépte a nő kezéből, és a homokos aréna túlsó végébe hajította.
A bestia másik oldalán Yarig állt, mögötte nem sokkal pedig Anezka érkezett. Rikus gyanította, a félszerzet csak azért szállt csatába, hogy harctársát, a törpét segítse. Yarig felemelte fegyverét, és nyelét furkósbotként használva a gaj fejére sújtott. Anezka közben a dög rágószervei alá, a fej alsó részébe döfött a lándzsájával.
A félszerzet mélyen a sebbe nyomta a lándzsa obszidián pengéjét. A gaj viszonozta a támadást; Rikust használva buzogányként, az izmos multesttel jobbra-balra csapva próbálta félresöpörni a társuk megmentésére érkezett gladiátorokat. Neeva, Yarig és Anezka elterült a homokon.
Rikus homályba boruló szemmel látta, Sadira is a vadállat felé tart, de ő fegyver helyett csak egy kis homokot szorongatott a markában.
— Menj innen! — üvöltötte Rikus, és bármilyen rettenetes fájdalmai voltak, meglepődött, hogy a rabszolgalány hajlandó kockára tenni érte az életét.
A gaj olyan erővel rázta Rikust, hogy az utolsó szava érthetetlen gurgulázásba fulladt. A mul még egyszer a dög sebzett szeme felé döfött, de a két csáp most félresöpörte a botokat. A szőrös nyúlványok a gladiátor csuklóira csavarodtak. A karokba hasító iszonyatos fájdalom úgy megfeszítette az izmokat, hogy Rikus már-már azt hitte, a saját inai, húsa fogja összeroppantani a csontjait. Felordított, és megpróbálta tőből kitépni a csápokat, ám rá kellett döbbennie, a karjai többé nem engedelmeskednek parancsainak.
A harmadik csáp oldalról közelítve Rikus homloka, feje köré csavarodott. A gladiátor agyába belobbant az agónia égőfehér lángja. Nem látott, nem hallott semmit. Érezte, hogy mellkasa felemelkedik, mikor két ordítás között levegőt vesz, de ennyit érzékelt csupán, semmi többet.
A fejében hüvelykujj nagyságú legyek armadája bukkant elő a világot körbefogó és kizáró krétafehér semmiből. Külsőre mindegyik légy a gaj szakasztott mása volt. Lassan röppentek, és amikor agya felületéhez értek, nekiláttak, hogy utat rágjanak maguknak. Ahogy végighaladtak a göcsörtös felszínen, hosszú fájdalomcsápokat hagytak maguk után, és apránként megszőtték a perzselő fájdalom hálóját, ami azután teljesen elhomályosította Rikus elméjét.
A háló egyre szorosabb lett. A pánikba esett mul emlékei, öntudata, harci kedve fokozatosan semmivé vált. Kis idő múlva már csak az iszonyatos, perzselő, égető fájdalmat érezte. Orrát megtöltötte saját félelmének kesernyés bűze; nyelvén csak a hamuszárazon tovalibbenő gondolatok ízét érezte.
Végül már ezek a keserű érzetek is szétfoszlottak. A mul zuhanni kezdett a feledés, az eszméletlenség kútjának feneketlen mélységébe.